Zénó Győző története

Lányunk traumatikus kórházi születése után úgy gondoltuk, ami igazán nekünk való, háborítatlanságot adó az bizony az otthonszülés. Kerestünk is bábát, ellátogattunk tájékoztató estre is- amikor azonban először beszéltem Edinával telefonon, minden eldőlt. Nem volt kérdés többé, hogy ki segít majd minket, ki az, akivel kapcsolatban azonnali ismerősséget, bizalmat és szimpátiát érzékeltem. Sajnos a vonatkozó kormányrendelet hiányosságai miatt nem a saját otthonunkban érkezett a fiunk; a meddő harcban, amit a hivatalokkal vívtunk Edina végig támogatott, bíztatott, javasolt és vigasztalt- neki köszönhetjük, hogy nem adtuk fel. Zénó Győző kisfiunk június 5 én hajnali 5.01 perckor érkezett tervezett otthonszülés keretein belül. (Győzelem! :) )
Kicsit hosszan vártunk rá; nagytestvére a vajúdásom közben belázasodott ; a fájások azon nyomban leálltak, majd Dóra lányunk javulásával újraindultak. Akkor már egy napja erősebb jóslófájások jelentkeztek, beszéltem is Edinával, hogy készüljön, hamarosan szülünk. Vasárnap volt, viharos idő- késő délután hívtam is, hogy akkor útra kelnénk a szívesen adott kölcsönlakásba, hogy világra érkezhessen ez a meghívott kisfiú.

Korábbi kórházi szülésem alkalmával sokat szorongtam, most azonban végtelen nyugalommal indultam az Úton; a fájások közben is arra gondoltam, jahahajjjdefáj és mégis mennyire jó ez, közeledünk valami és Valaki felé. A bábáink , Edina és Éva jelenléte olyan lepkeszárny finomságú volt, hogy lebegő, megváltozott tudatállapotomban néha nem is értettem, hogyan kerültek ide vagy oda. Mindenkor a megfelelő pillanatban szóltak, hallgattak, mozdultak vagy vártak- megélhettem a teljes biztonságot és belém vetett bizalmat. Hogy ÉN tudom, mit csinálok, hol tartok és ŐK segítenek. Teljes lényükkel, tudásukkal, szívükkel. A jelenlétük és jelenlevőségük teremtette légkör semmi egyébről nem szólt, mint BIZALOMról. Sosem éltem még át ilyet...

Mégis volt bennem valami visszafogottság, valami bele nem ereszkedés, valami szükségtelen tudatosság, mert a folyamat elakadt, a lebegő boldogság eltűnt és minden jelenlévő támogatásával bár, de ott maradtam magamban és magammal. Azt hiszem, ekkor kezdtem megszületni én is, magammal vajúdtam egy pár órát. A végén dönteni kellett, hogy kórház avagy utolsó utáni próbálkozás. Semmi erőm nem maradt, elfogytam, felörlődtem, pánikoltam- kórházat döntöttünk... és ekkor történt a sokadik csoda: csalódott és dühös lettem, hogy ennyit küzdeni valamiért és a legeslegvégén feladni...na neeeem! ...és ekkor átváltoztam- eltűnt a Tér , az Idő: a puszta Mostban álltam ordítva és okádva és kapaszkodva és óriási erővel tolva-nyomva; mögöttem és bennem az összes Ősanyám tudásával és Szellemével; és lehullott minden civilizált figurám és magam voltam az AnyaÁllat és ebben a küzdelemben egyszer csak megérkezett a fiunk... döbbenetes élmény voltam magamnak, ahogyan ez az új Én-em is világra érkezett: egy - a maga keretein belüli- istennő, aki bármire képes. Sok-sok óra elteltével, a végső hajrában óriási lendülettel megérkezett hát a gyermek, akiért annyit küzdöttünk, s aki maga is megküzdött a világra jövetelért.

Ez a gyógyító szülés és születés mindent megváltoztatott; s a változás pozitív irányú. Hetekig tartó erőt adott, hitet magamban, végtelen tiszteletet a gyerekeim irányába. Csak így szabadna mindenkinek életet adni és kapni :)

Gábor Szilvia