Ülök a kádban és elképzelem, ahogyan besétálnak a bábáim. Pedig akkor még kisbaba sem volt a pocakomban és bábám végképp nem volt. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor ki mertem mondani saját magamnak azt az álmot, amire igazán vágytam és nem érdekelt végre egyszer az életben, hogy mit fognak gondolni mások.

 Aztán eltelik két év és ott vajúdom a kádban, várva megvalósulni az álmomat. Végig attól féltem, hogy valamiért nem fog sikerülni, és még mindig alig hiszem el hogy ez megtörténik velem, hogy megérdemlem. Kapaszkodom a férjem nyakába és nem értem mi történik, hiszen még csak most kezdődött, hogyan lehet ez ennyire fájdalmas már most? Az első szülésemnél szerettem volna letekerni az oxitocin infúziót, de most ez szóba sem jöhet, innen nincs hátra csak előre, bele a mélyvízbe. Úgyhogy becsukom a szemem és ugrok. 

Mikor kinyitom, ott ül mellettem Edina és azt mondja, látod, eljött ez a nap is. Egyszerre tűnik nagyon természetesnek és közben nagyon mesebelinek. Csak onnan tudom, hogy ez a valóság, mert nagyon is érzek mindent, ami történik velem. Minden egyes fájásnál üvöltök és nem értem, a kisfiam miért nem ébred fel. Olyan, mintha mi itt a nappali sötétségében egy kis burokban lennénk, a kisfiam mellett pedig egy őrangyal csücsülne. Azt sem értem, hogy lesz elég erőm ha folyamatosan üvöltök, de Edina mintha megérezte volna és megadta a választ: annyi erőt adj amennyit kér, ne többet, ne kevesebbet. Megértettem. Ekkor már minden vad és nyers, mindenhol találok egy gondoskodó, erőt adó kezet. Érzem, hogy fogy a testi erőm, de a lelkiből olyan könnyű meríteni. Csak az álló burok zavar nagyon, feszít. Aztán érzem végre a forró nedvességet és megkönnyebbülök, kapok egy adag erőt megint. Ez már a végjáték. Azt mondja Edina, hogy ez a kisbaba nagyon szeretne megszületni, ez megint erőt ad és mondom a babámnak, hogy itt vagyok, segítek. Edina annyira nagyon sokszor dicsér és bátorít. A kórházban pont ilyen sokszor hallottam az ellenkezőjét. 

Egy pillanatra ott találom magam az első szülésemnél, és ijedten kérdezem meg a férjemtől, hogy biztos jól csinálom, minden rendben? Úgy érzem, mintha megállt volna az idő. Edina megnyugtat, hogy ha szeretném akkor érezhetem a fejét a kisbabámnak. És már érkezik is. Hirtelen pánikba esem olyan feszítő érzést érzek, de aztán a következő fájással már meg is születik a kisbabám, olyan erőt adok bele, ami végtelen hosszú, de felszabadító. Vége, itt van a kezemben. Hideg, nyirkos, puha, édes. Rögtön beleszeretek. Úgy üvölt bele a világba amilyen erővel érkezett. 

Egy új korszak kezdődött, mostantól minden más, már sosem leszek az, aki voltam. Teremtő, életet adó nő lettem, akit hagytak megismerni mekkora erő lakozik benne. Megtapasztalhattam azt a feltétel nélküli elfogadást, amit soha azelőtt. Hideg ráz, hála, csodálat magam és a bábáim iránt, amiért hagyták hogy az lehessek, aki igazán vagyok. Furcsa, hogy lehet nevetve is elviselni a gátvarrást. Furcsa, hogy amit kérek a férjemtől, vagy csak szeretnék kérni, már hozza is Edina. Tudja mire vágyom. 

Kétgyermekes anyuka lettem, de kicsit most én is gyereknek érzem magam, olyan gondoskodást kapok, amit soha senkitől. Annyira vártam ezt az élményt és már vége is van, a nappalink újra hétköznapi fényekbe burkolózik, az ünnepi színek helyett. Elmentek, vége van, érzem ahogy elmúlik a varázslat, de egy kis darab belőlük valahogyan örökre itt marad a szívemben. 

                                                                                                                                                Petra