Kosár
0
0 Ft

Tarts meg az erőd!

Fanni babánk május 15-én született és nagyon jól vagyunk mindannyian, kissé hasfájós, legalábbis erre fogjuk, amikor megmagyarázhatatlan módon ordít.
Szóval a szülés...
14-én reggel 6 körül ébredtem az első fájásra, ami annyira gyenge volt még, hogy nem is vettem komolyan, (19-re voltam kiírva és Edina meg az Uh-os doki is azt mondta, hogy simán csúszhat 2 hetet is, mert elég picike) aludtam tovább. 7-ig volt még két ugyanilyen fájás, akkor már kezdett gyanús lenni, de nem hittem el:) viszont annyira izgatott lettem hogy nem tudtam visszaaludni. Elkezdtem mérni, persze semmi rendszer, 10 perc, 18, 7... Közben tesómmal telefonáltam, ő biztatott hogy ez már biztos az. :) 
Dini (a párom) szerencsére pont szabadnapos volt. 9 körül felkeltettem, hogy úgy néz ki nemsokára nagy dolgok történnek:)
Írtam Edinának, hogy vannak fájások, azt mondta, hogy nagyon fontos, hogy ne méregessem, éljem az életem. Ez például egy nagyon fontos rész, amit már máshogy csinálnék, azt hiszem túl komolyan vettem, és nem bírtam ki, persze mértük az időt, Dini is kíváncsi volt. Átlag 10 percenként jött, de össze-vissza, de egyre erősebben. Közben kitakaritottam. Na itt kellett volna aludni sokat még.
1 körül megérkezett a nővérem, Blanka (két babát szült otthon, egyet kórházban).
Azt hiszem őt vártam, mert amikor megjött akkor eléggé rákapcsolt a kontrakciók erőssége. Beültem a kádba, ott volt először valami elszállás féle, 3 óra lehetett. Néha beállt egész ritmusosra, 6 percesek, aztán 5. Felhívtam Edinát a kádból, de nem tudtam neki azt mondani, hogy induljanak. Szerettem volna, de valahol éreztem hogy még nem kell. A fájások ritmusa és a kinézetem miatt Dini es Blanka röviddel a telefon után újra felhívták, hogy mégiscsak induljanak, azt hiszem elég nagyon ordítottam. 
7-re értek le, eléggé kizökkentett, ahogy bejöttek a lakásba. Magamhoz tértem es szinte éreztem hogy összébb megy a méhszáj. Edina megvizsgált, 2 cm.. Na ez totál elszomorított, hogy még csak??? Úristen, az nagyon megdöbbentett. Mondták igyunk egy kis bort es aludjunk, ők elmennek sétálni. Nem tudom hánykor jöttek vissza, de sikerült aludni. Fájásokra persze ébredtünk mindig. Nem tágultam semmit. utána 2 órát töltöttem Ágival kettesben, többiek aludtak, akkor sokat haladtam újabb 2 cm, végig hánytam, minden fájásnál, hányás, pisilés.. Olyan volt a testem mint ha egy hullában élnék, akiben mar nincsenek gátlások, jön minden. Ági mögöttem ült, messzebb tőlem, en aludtam, es akkor mar csöndben voltam. Ági mondta, hogy nem szabad nyomni, ez iszonyú nehéz volt, érezni, hogy hogy ne nyomjak, miközben annyira kell és közben meg engedjem a fájást. Amikor fájt, akkor masszírozott.
Ezt is máshogy csinálnám, a csöndes rész előtt, jól beleadtam magam a fájásba, kiabáltam, szerintem ezzel nagyon sok erőm elment. 
Utána cseréltek, Ági aludt, Edina jött hozzám, azt mondta, nagyon kimerült vagyok, át kéne gondolni a kórház lehetőségét, mondtam hogy kizárt, megvizsgált, végre haladunk, 4 cm. Akkor vágjunk bele, mondta hogy most már nincs alvás, most jön a kemény meló (akkor ez eddig mi volt?!?!??). Újra kád, adott valami homeos bogyót , meg kente a hasam olajjal, nem tudom mivel, azt ő hozta. 
Néha eszembe jutott hogy vajon hallanak-e a szomszédok, ez tuti hogy lassított.
Itt kezdtem hányni.. És eztán jött csak az Ágis rész?? Na erre nem emlékszem, egyszerűen nem tudom felidézni, hogy melyik volt előbb. Itt már annyira nem voltam magamnál, hogy összefolyt minden. Csak arra emlékszem, hogy már nagyon vártam a végét es nagyon nem akartam kórházba menni. Fél 7-kor Edina újra felvetette a kórházat, már határozottabban és akkor megbeszéltük, hogy újra reggel van, eltelt majdnem 24 óra, úgyhogy bemegyünk. Edináék nem jöttek velünk, jobbnak láttuk, ha inkább azt mondjuk a kórházban, hogy meggondoltam magam és nem akarok otthon szülni. Elbúcsúztunk. 
Saját kocsival mentünk be, útközben is kontrakciók, a járdán is, üvöltök.. Blanka rossz épületbe vitt be, én meg annyira nem voltam magamnál, hogy nem tudtam neki szólni.. Lépcsők jönnek, én meg azt hittem besz*rok (szó szerint is:)) Azért ez a rész valahol elég vicces volt, utólag jókat nevetünk rajta:))) 
Óriási mázlinkra a legjobb orvos-szülésznő páros volt bent. 
Mindent kértem, aminek ellene voltam, annyira kimerültem. Epidurálist szerencsére már nem kaphattam, mert ahhoz már túlságosan ki voltam tágulva. Úgyhogy jött az oxitocin, meg valami fájdalomcsillapító gáz, meg antibiotikum, ami a streptococcus lelet hiánya miatt volt:( azt nyilván nem én kértem, bekötötték. Szerencsére olyan pózban voltam ahogy akartam, bár a fáradtság miatt jól esett sokszor feküdni is. Dini kint várt, mert csak egy ember jöhetett be, úgy éreztem tesómnak kell ott lennie.
Tér, idő, minden megszűnt már.. Aztán végre lehet tolni, eleinte nem éreztem hogy kell, mondta a szülésznő h "kakálj nagyot!" Végül is az egy ismerős érzés, tényleg segített.
11:35-kor bújt ki a kis csoda, lilán, halkan nyöszörögve:) most is sírok, ahogy leírom.. Annyira szép volt az egész. Nem számított hol vagyunk, csak hogy rajtam fekszik️
Előre tisztáztuk velük, hogy mindent a lehető legtermészetesebben, nagyon jó fejek voltak, mert mindent megkérdeztek, hogy lehet-e. Persze ez lenne az alap, de hát hallottunk sok rossz történetet. 
Gátmetszés nem volt, kicsit repedt, varrták, az még mindig kellemetlen picit, pár napig nem is tudtam leülni. 
A szülés maga abszolút pozitív csalódás volt kórház szempontból, ugye rettegtem tőle.
Utána viszont nagyon sokat sírtam, hogy mindig elvitték, agyon vizsgálták, besárgult, egy nappal tovább kellett maradni emiatt aznap és éjszaka nem volt velem, fény alatt volt, 3 óránként hozták szopizni. Kisebesedett a cicim, fájt a szoptatás , még most is fáj kicsit.
Nagyon fontos hogy először jól legyen mellre téve, nekem nem mutatták, én meg azt gondoltam biztos ráérzünk. Tesóimat sokat láttam szoptatni, azt hittem egyszerűbb lesz. 
Utólag olvastam, hogy a sárgaság nagyban megelőzhető, ha az első 24 órában sokat van mellre téve. Nekem nem volt:((( ezt nagyon bánom, szinte biztos vagyok benne, hogy emiatt vannak most nehézségeink. Tejem van bőven, de sokszor kiköpi és csak sokadjára tartja bent a szájában, közben sír , szóval biztos éhes.. 
Azt hiszem, szem előtt kell tartani a kórház lehetőségét. Én annyira elutasítottam, hogy szerintem emiatt nem tudom úgy feldolgozni, ahogy kéne, sokszor sírok miatta, hogy miért nem sikerült, és emiatt mennyi rosszat kellett elszenvednie Fanninak, amikről annyit olvastam meg a szülésfelkészítőn hallottunk, és örültem hogy az én gyerekemnek ezeken nem kell átmennie. De át kellett, és ezzel mar nem tudok mit csinálni utólag. Szóval gondolom ha erre valaki előre felkészül, akkor nem ilyen nehéz ezt elfogadni.
A legfontosabb ami nekem lejött a szülésből, hogy tartsd meg az erőd, arra koncentrálj, hogy az legyen veled és ne engedd el, tartalékolj!! Ne nyomd ki az elején, szó szerint se! Én sokszor rányomtam, mielőtt szóltak Ágiék hogy nem szabad. 
Remélem nem írtam túl borús hangvételben! A szülés maga összességében csodálatos élmény volt, a végén persze minden fáradtság elszállt, nem is bírtam elaludni:) csak gyönyörködtem a kis életünk értelmében szerelmünk gyümölcsében, a leges legjobb dologban a világon.
Rengeteget mosolyog álmában, úgyhogy biztos szép emlékei vannak neki is. :)

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 Léhy Barbara