Mit csináljak? Maradj csöndben!

Péntek este van. 40+1. Tervezem a másnapot:

9 óra NST

nagybevásárlás (gyömbér, gyömbér, gyömbér - állítólag ez is indíthat szülést)

ebédfőzés

alvásidőben lelépni és sétálni egy hatalmasat egyedül, Marcell Pocakkal megbeszélve, hogy lassan itt lenne az idő

délután nyugi a családdal

este összebújás apával (minden megtéve a cél érdekében :D)

És akkor a bizonyos másnap a maga valójában, avagy Marcell születésnapja:

Készül a reggeli, igazi szombati, családi zöldséges tojásrántotta, természetesen Áronnak héjában főtt tojás külön, mert az a kedvence. Érdekes, feszítő érzés, fura közérzet. Kétszer álltam meg reggeli közben az imént leírtak miatt. Készülődés NST-re, két fiú is jött velünk így beszédesen telt az út Hatvanig, de már nem tudta elkerülni a figyelmemet a két összehúzódás, ami ezalatt a 20 perc alatt volt. Semmi fájdalom, semmi kellemetlen érzet, szimplán csak éreztem, hogy megfeszül mindenem. NST-n egy nagyon kedves szülésznő fogadott, aki ott maradt velem beszélgetni közben. Nézve a gépből kijövő eredményt kutató tekintettel rákérdezett: "Éppen fájása van?" Mondom nem igazán mondanám fájásnak, valami történik, de igazából még csak kellemetlennek sem mondanám.. Útravalóul azért hozzátette :" ma még találkozunk!" Mosolyogva gondoltam magamban, hogy velem bizony nem :D

Hazafelé azért újragondoltuk a tervet, bevásárlás törölve a programból. Párom hazavitt, majd elvitte inkább a fiúkat is anyósomhoz, hátha tényleg lesz valami. Én eközben elmosogattam, felporszívóztam, mosógépet pakoltam, hogy rend legyen, mert ugye mi van, ha jönnek a Bábák. Ezen utána jót mosolyogtunk... Hiszen tényleg rendellenőrnek jönnek..ja nem! :D Majd hazáért párom, rámnéz kérdőn:

Én : Nincs semmi, nyugi van. (tényleg annyira jelentéktelenek voltak az összehúzódások, hogy nem is vettem észre őket)

Párom : Akkor most itt álljak haptákban?

Hát én úgy nevettem.. Szóval kiment autót szerelni, én pedig leültem tvt nézni. Azért a kíváncsiság kedvéért letöltöttem egy timert és mérni kezdtem. Jót mosolyogtam magamban, 5 percesek.. 45-50 mpig tartanak.. Akkor csak történik valami, de esküszöm én még mindig alig éreztem valamit. Megnéztem a filmet, majd úgy gondoltam veszek egy zuhant. Ha jóslózom akkor úgyis elmúlik, ha pedig szülés van akkor talán előrébb viszi. Felhívtam a bábámat, hogy mire készülök, mondta szóljak majd, ha úgy érzem induljon. (már itt késő lett volna szólni :D), fotós barátnőmnek is szóltam, hogy majd, ha Edina itt lesz szólunk, hogy állunk, de azért készüljön. Ezután irány a kád, fantasztikus jó meleg víz, derekamra, hátamra, térden beültem a lábaim közé és ráfeküdtem a kád szélére, valahogy így képzeltem majd azt, hogy vajúdok, ha úgy alakul, gondoltam kipróbálom milyen. De mit veszek észre...

.... Elmúlik minden. Az a csalódottság, amit akkor éreztem...n a mindegy azért fürödtem egy jót :D ki a kádból, visszaöltöztem, és beültem szomorkodni a nappaliba. ( 13:14)

Egyszer csak egy borzasztó fájdalom borított el, azonnal felpattantam az ágyból, megkapaszkodtam a keretben és még hirtelen levegőt is alig tudtam venni. Azonnal hívtam a bábámat. (13:31)

A következő fájás már apró nyögésekkel, ment csak. Azonnal hívtam páromat. Még mindig kocsit szerelt :D ( 13:35)

Arra lépett be, hogy tépem le magamról az alsó neműmet :D gyors kézmosás. Én eközben bementem a Wcre, majd meggondolva a dolgot bemásztam az üres kádba és abban a pillanatban jött a felismerés úristen jön a baba.

Párom : mit csináljak? Mit csináljak?

Én : maradj csöndben!

Első tolófájásra megéreztem a buksiját, odaraktam a kezem, majd a következő fájásra a kezembe robbanva a magzatvízzel kibújt teljes egészében ez a Pici Csoda. Még éreztem a burkot lepattanni róla. (13:44)

Fogalmam sincs mit mondtam Edinának a telefonban, de kértem párom, hogy hívja fel. Ez a rész bevallom teljesen kiesett :D (13:45)

Ott az üres kádban, fülig betakarva vártuk meg a bábát, párom finoman lemosdatott - én még ennyire határtalan szerelmet és hálát sosem éreztem iránta, mint ott, akkor.

Edina megérkezésével vált igazán eufórikussá az öröm, mert lehettem magamra büszke, láttam ő is az.

Lehettem végtelenül boldog, mert tudtam, hogy mostmár van, aki vigyáz ránk.

Lehettem szülés után fáradt, elesett nő, mert ő ott volt és támogatott úgy és olyan tisztelettel, amivel még sosem kezelt senki.

És, ami a legjobb tudta mire van szükségem, és kérdéseivel mindig abba az irányba terelt. Nem mondta meg konkrétan mit tegyek, csak kérdezte hogy nem esne-e jól így vagy úgy. A leírásomnak ez lett a legkaotikusabb része ebből talán lehet érezni azt az érzelmi túltöltöttséget, ami még most is átjár ezt felidézve.

A leghálásabb a kisfiamnak vagyok a csodás élményért, ez örökké a miénk marad!

                                                                                                                                               Tajola Stella