Minden tökéletes

Emma

Egy hónapnak el kellett telnie, mire rászántam magam, hogy elpakoljam a szülésből

megmaradt dolgokat. Jó volt rájuk nézni naponta többször, mikor a fürdőszobába keveredtem.

Hat hétnek pedig, hogy leüljek megírni a negyedik történetünket. Milyen nehéz lett a szívem,

Istenem, tudtam, hogy ez lesz és menekültem előre is ettől az érzéstől, pedig kikerülhetetlen.

Szembe kell néznem azzal, hogy amint az utolsó betűt leírom a történetben, a kör bezárul és

ennek a történetnek, így, ilyen formában, vége, bármennyire is nem akarok ezzel a valósággal

szembesülni.

Nagyon vártam már a szülést. Végigmentem azt hiszem nagyjából mindenen, amin végig illik

mennie egy mindenórás nőnek. A 39. hétre lecsillapodtam. Nem változott semmi körülöttem,

én változtam meg. Eljött a szerda este és én tettem a dolgom, ahogy már hetek óta tettem,

engedelmeskedve a testemnek: elaludtam a 'jóslókba'. Fél 12-kor felébredtem és elindultam

pisilni, és ekkor elfolyt a magzatvíz. Felhívtalak, és kiderült, hogy épp egy másik szülésnél

vagytok, de hamarosan tudtok indulni hozzánk, hívjalak bármikor. Azt hiszem, ekkor még

nem mondtad, hogy pont a mellettünk lévő városban vagytok, 15 percre tőlünk, de valahogy

éreztem, hogy pont ott vagytok. Árpáddal elfoglaltuk a fürdőszobát, amit már hetek óta

rendezgettem, hogy szülésre alkalmas helyszínné varázsoljam: volt ott gyertya, viharlámpás, a

fülhallgatóm, rajta azokkal a számokkal, amiket az utolsó két hétben órákon át hallgattam.

Árpád kérdezte, hogy gyújtson-e gyertyát, kérem-e a fülhallgatót, de én csak ráztam a fejemet.

Végül is életünk igazán fontos pillanataiban sosem szólt aláfestő zene. Csöndre volt

szükségem, arra a bizonyos csendre, amelyben jelen van az Isten.

A fájások rögtön jöttek, miután elfolyt a víz, először csak szelíden. Fogalmam sincs, hogy

mennyi időközönként, de hamar nehezebb lett átlélegeznem őket. Árpád tekintetéből

kiolvastam, hogy ő már hívna Titeket és pár fájás múlva már ki is mondta hangosan a

gondolatait. A következőket mondtam neki abban a pár percben, míg a következő hullám le

nem csapott: de még csak most folyt el a víz... még nem tarthatunk ott... a többiek is mind 6-8

óra alatt születettek meg... ha most idehívlak titeket, akkor mit csinálunk itt még sok-sok órán

keresztül... és ha leáll a vajúdás, mi lesz... adsz majd nekik plédet a kanapéra, hogy le

tudjanak feküdni aludni egy kicsit? Árpád mondta, hogy legyen úgy, ahogy nekem jó, de

szerinte már nincs sok hátra és mindjárt megszülöm a kisbabát. Én meg egyszerűen nem

tudtam elengedni a gondolatot, hogy de nekem 6-8 óráig tart a szülés. Ráadásul fogalmam se

volt, hogy nekem hogy lenne jó, de mivel még mindig az tűnt a lehető legjobb megoldásnak,

ha a közelemben vagy, felhívtalak. Ekkor mondtad, hogy egy városnyira vagytok és rögtön

tudtok indulni. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, mert, bár még ekkor is úgy gondoltam,

messze még a vége, a fájások már intenzívek voltak és bevallom, meg is ijedtem, hogy nekem

ezt még legalább öt órán keresztül bírnom kell.

...

Olyan halkan érkeztek meg, a lépteiteket nem lehet hallani, de érzem, hogy itt vagytok. A

levegő megtelt bábaillattal. Bepillantasz a fürdőszobába és én halványan rád mosolygok, a

tekintetünk találkozik, még hozzám sem értél, de már óvsz és átölelsz. Mosolyogva ennyit

mondasz: Hűha, már itt tartunk? Hogy szeretem a bába-hangodat, lélektől lélekig ér. Ha lenne

a muskotályzsályának hangja, biztos olyan lenne, mint a Tiéd.

Azon gondolkozom két fájás között, hogy be kellene tenni a lefagyasztott péksüteményt a

sütőbe, hogy finom meleg legyen, hiszen biztos éhesek vagytok. Elvetem ezt a tervet, nem

bírok felkelni, a kádnak nekitámaszkodva térdelek. Mást nem akarok ezzel a feladattal

megbízni, mindenkit magamnak akarok megtartani.

Olyan jók vagytok hozzám. Gyöngéd szeretettel vesztek körül, óvatosan, alázattal, hogy meg

ne sértsétek a körülöttem levő burkot. Bár hogy is tudnátok megsérteni, a burok körülöttünk

van...

A muskotályzsályás borogatásnak hatalmas ereje van. Félig viccesen, de félig komolyan meg

is kérdezlek titeket, hogy ez olyan jó így, ugye nem fogja leállítani a vajúdást.

Megnyugtattok, hogy elég sok kisbaba bent maradt volna, ha ez így lenne és én is

megtapasztalom, hogy a folyamat megy előre.

Már nem segít a muskotályzsálya sem.

Azt mondod, hogy nyugodtan keressek olyan pozíciót, ami nekem kényelmes. Azt is mondod,

hogy a kisbabám erre vár és meg tud születni. Ekkor döbbenek rá, hogy most szülök és nem öt

óra múlva.

Valóban kényelmetlen most, mert elzsibbadt a térdem, túl puha az idekészített matrac.

Próbálom oldalt fekve, de felpattanok, nem bírom ki a fájást így. Próbálkozom, de végül

megint négykézláb kötök ki. Nevetve megjegyzed, hogy végül is az is pozícióváltás, hogy

megfordultam 180 fokkal a tengelyem körül. Jól esik ezen mosolyogni. Árpádhoz bújok,

oltalmat keresve. Nyöszörgök. Sírnék, ha lenne erőm sírni. Még teszek egy utolsó

próbálkozást, hogy rá támaszkodjak, de úgy sem jó. Mindig mindent együtt oldunk meg, de a

kisbabát nekem kell megszülni. Ez félelemmel tölt el, de tudom, nincs másik út, ezen most

egyedül kell végigmennem.

Bátorítasz, hogy ha készen állok, a kisbabám ki tud jönni. Én korántsem vagyok biztos abban,

hogy készen állok, de a mondatod erőt ad. Még próbálom tudatosan magam elé képzelni azt a

fotót, ami nekem olyan sokat jelent, a kaput, próbálom elképzelni, hogy érkezik egy kis lélek

erre a világra, ez az utolsó tudatos próbálkozásom, amibe még kapaszkodni próbálok, majd

nincs más, csak a fájdalom.

Edina, szedd ki belőlem...

Gyere már ki... Miért nem jön már ki...

Nagyon ég... Szétszakadok...

Megszületik. Sírdogálást hallok, de csak homályosan. Kétszer-háromszor kimondom

magamnak, vagy talán csak sóhajtom magam elé a mondatot, miközben érkezem vissza:

"Kint van. Kint van." Pár másodperc csupán ez, vagy az is lehet, hogy csak a töredéke, de

óráknak tűnik. Ráeszmélek, hogy a kisbabám van mögöttem és engem hív a sírásával. Ebben

a pillanatban születik meg a negyedik gyermek édesanyja. Segítetek megfordulni, nyújtom

érte a kezem. A kezemben van. A legfinomabb illatú, pici kislány.

Minden tökéletes.

Te tetted azzá, drága Edina. Egyik tenyereden hordoztál, a másikat pedig fölöttem tartottad.

Isten áldjon ezért. Mindenért.

                                                                                                                                           Budaházi Bogi