Minden élet és halál kapujában (Gadi) 

Bár mondják, a történelem ismétli önmagát, úgy látszik, én fittyet hányok erre.

A(z egészségügyi!) főiskolán megtanulhattam volna hat-hét évvel az első két szülésem után, hogy a kizárólagos és igény szerinti szoptatás alatt nincs peteérés. Igen, megtanulhattam volna, de ehelyett csak tiltakoztam, hogy kezitcsókolom én lennék itt az élő ellenpélda, akinek bizony volt akkor is. Márpedig olyan nincs, mondta a szülészet-nőgyógyászat tanárom, akkor biztos nem kizárólagos és/vagy nem igény szerinti szoptatás volt az. Pedig az volt. És ennyiben maradtunk.

Felsejlett ám ez a beszélgetés bennem öt év távlatából, amikor Zora három hónapos lett, és annak rendje és módja szerint igény szerint és kizárólagosan szoptattam, de a menstruációm meg késett. Igaz, még csak néhány napja, de mégis olyan sejtelmesen késett. Vettem tesztet. Negatív. Hát persze hogy az, én kis balga, hisz' ilyenkor nincs peteérés.

További még sejtelmesebb napok után újabb teszt. Pozitív! Ez most komoly? De hát nemrég szültem! Újabb baba? Egy év lesz a két gyermek között? EGY ÉV? Az olyan, mintha ikrek lennének, akik egy év korkülönbséggel születtek, erre tapasztalatból is emlékszem azért.

Majdnem tizenkét évnek kellett eltelnie, hogy Nóri után Zora végre jöjjön hozzánk. Most pedig alig tizenkét hónap elteltével már megint szülni fogok. Lassan szoktam hozzá a gondolathoz. Szép csendben növesztettem magamban az új kis életet.

Félidős voltam, amikor párom, a kicsik édesapja életmentő szívműtéten esett át. Mielőtt elaltatták és a műtét előtt utoljára beszéltünk telefonon, azt mondta: "Vigyázz a babára!" Úgy éreztem, kiszakad a lelkem a fájdalomtól. Kettőnk dédelgetett titka volt a baba addig, senki más nem tudta.

Aortarepedése volt, de a csodával határos módon túlélte. Sokkolt a hír, elképesztő stresszt és bizonytalanságot hozott magával ez az időszak. Beletelt legalább két hónapba, míg ő szép lassan lábadozott, és mindannyian túltettük magunkat az első megrázkódtatáson, már amennyire lehetett.

A huszonnyolcadik héten úgy éreztem, valami nincs rendben velem. Keményedett a hasam, és valamennyire kinyílt a méhszáj. Két hónap alatt ez volt az első alkalom, hogy oda tudtam/oda kellett figyelnem magamra. Innentől feküdtem szigorúan. El lehet képzelni, hogy ez egy tíz hónapos baba mellett mennyire nem egyszerű. Rettegtem a koraszüléstől. Rettegtem attól, hogy egy újabb legfontosabb emberemet lássak az intenzív osztályon, csövekkel, élet és halál határán. Számolgattam a napokat, amik nagyon lassan teltek. Megváltás volt, amikor végre elkövetkezett a harminchetedik hét.

Aztán elkövetkezett a negyvenedik és a negyvenegyedik is. Szülésnek híre sem volt. Lám, nem a korai teszt volt rossz a kezdetekkor, hanem később fogant ez a kis drága. Vagy csak nagyon megszoktam a küzdelmet, hogy benn tartsam őt. Nem tudom. Egyébként meg úgy látszott, hogy nagyon jól érzi magát odabent.

És végre egy hajnalban arra ébredtem, hogy elkezdődött. Erős és rendszeres kontrakciók jöttek, gyötrelmek nélkül. Barátnőim is megérkeztek nemsokára. Erősnek és hosszúnak éreztem az összehúzódásokat. Jól haladtam, és arra gondoltam, most már igazán megrepedhetne a burok. Bábabarátnőm türelemre intett. Én vizsgálatot követeltem. Van még egy kis perem körben, van még tennivalója a méhemnek. A szívhangok tökéletesek. Türelem!

Nem, nem tudok türelmes lenni! Nem akarok türelmes lenni!

Gyötrelmes percek és órák következtek ott, minden Élet és Halál kapujában. Ott, ahol most nekem kellett átlépnem és elhoznom magammal egy új életet. Ott, ahova nem jöhetett velem senki, bárki is volt körülöttem. Egyedül voltam. Gyötrelmesen, fájdalmasan és mélységesen egyedül. Úgy, mint soha azelőtt. Úgy, mint gyakran azóta.

Egyetlen dologra tudtam csak összpontosítani, hogy legyen végre vége. Legyen végre vége az elviselhetetlen gyötrelemnek, legyen végre vége az elviselhetetlen egyedüllétnek.

És egyszer csak, nagy sokára egy megváltást hozó pillanatban végre megéreztem, hogy mozdul a kis feje, és elindult az én kicsi Kincsem kifelé. Ettől kezdve az egész testem és lelkem feloldódott egyetlen óriási tolófájásban, és megszültem e világra egy életerős, gyönyörűséges, stramm kisfiút. Zokogtam a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől.

Hetek kellettek ahhoz, hogy felocsúdjak a gyötrelmes órák okozta sokkhatásból. Megtépázott lelkem láthatatlan sebeit tökéletes fizikai állapotommal palástoltam környezetem előtt. Képtelen voltam bárki emberfiának beszélni arról, ami bennem zajlott.

Hogy a szülés tanít, hogy a szülés mutat. Hogy a szülés óv és a szülés látni enged. Hogy a szülés fájdalmas. És a szülés gyönyörű. Hogy a szülésem én vagyok. Minden egyes szülésem én vagyok magam. Magam és az egész életem.

Ennek a történetnek éppen két éve. Máig fájdalmas az emlékezés, főleg hogy tudom, véget ért egy korszak, valószínűleg nem szülök többé.

Ő lett a legragaszkodóbb, a legbújósabb mind közül. Végtelenül jóleső, ahogy imád, és hogy én vagyok a legfontosabb számára.

Drága kicsi Kincsem! Ez a Te napod ma. Isten éltessen Téged sokáig egészségben, szerencsében! Kívánom, hogy az életed legyen olyan szeretetteli, ragyogó és boldog, amilyen Te magad vagy!

Köszönlek!

Szeretettel:

Anya

(Béres Edina)