Konor születése - 2017. 02. 19.

Az első kisfiam kórházban született,akkor még evidens volt számomra ez a verzió, több okból is - azóta már tudom, hogy akkor is utána kellett volna már járnom más lehetőségeknek, de persze ez már mindegy. Volt minden, csak háborítatlanság meg természetesség nem: oxi, háton fektetés, nekeljélfel-mertnemlehet, neigyálmerttilos, gátmetszés, hasba könyöklés, dokik traccspartija a hétvégi grillezésről, legközelebb-legyenügyesebbkismama-mertezanyomás-semminemvolt... Egyedül azt tartották be, hogy nem kaptam fájdalomcsillapítót, mert nem akartam, de az se sokon múlt, hogy nem lett császár a dologból, mert a (fogadott) dokinak délután magánrendelése volt, és nem ért rá velünk foglalkozni. Szerencsére még előtte megszületett a babám...

De a legrosszabb mégis az ezután következő egy hét volt, ami alatt egyébként Apa nem is láthatta a kisfiát, csak egy monitoron keresztül, én meg egy olyan szobatársat fogtam ki másodszorra, aki miatt még fél évig rémálmaim voltak...

Na, szóval ilyen előzmények után a második várandósságom elején már eldöntöttem, hogy kórházba csak akkor megyek, ha életbevágó a dolog. Rengeteg utánajárás következett, és úgy döntöttünk a férjemmel, aki mindenben mellettem állt és támogatott, hogy ha minden jól megy, itthon fog megszületni a második kisbabánk.

A terminusommal többször is variáltak, volt február 10, 20, végül a kiskönyvembe a február 13. került be. TB-s orvoshoz jártam, aki végig rendes volt, bár régi vágású, így minden alkalommal vizsgált és ultrahangozott is, de emellett legalább tök normális volt. Egészen a február 7-i vizsgálatig, amikor is úgy kezdte, hogy "ez most egy kicsit fájni fog"... Hogy mi??? Persze azonnal befeszültem, stb, odalent nem sikerült semmit csinálnia, de a hasamat egy kicsit megnyomkodta, és még meg volt sértődve, hogy ellöktem a kezét és megkérdeztem, hogy mégis mit csinál?!... Délután fájni is kezdett a hasam, és nagyon mérges voltam emiatt. 10-ére hívott vissza, de Edinával egyeztetve úgy döntöttem, hogy több vizsgálatra nem megyek el hozzá. Semmiképpen nem akartam kockáztatni, hogy belepiszkáljon a dolgokba.

Az első jóslófájás pénteken érkezett, hazafelé tartottunk a bevásárlásból és a kocsiban végig görcsöltem, alig vártam, hogy kiszállhassak. Aztán ez ismétlődött este, majd szombaton, vasárnap... Hétfőn és kedden szinte semmi nem volt, csak keményedések. Szerdán mentem nst-re, ahol a békesség kedvéért 20-át adtam meg terminusnak. Minden rendben volt. Pénteken flowmetriára mentem, ott is minden rendben volt...
Pénteken és szombaton a férjem éjszakás volt, így anyukám itt aludt nálunk. A péntek éjjel és a szombat is eseménytelenül telt, csak a keményedések voltak, a baba rendesen mocorgott.
Aztán vasárnap hajnali ötkor arra ébredtem, hogy na, ez már nem jósló... Elkezdtem figyelni az órát, hogy nagyjából lássam, mennyire rendszeres a dolog. Hatpercenként jöttek az összehúzódások, egy-egy hét- vagy nyolcperces szünet volt néha. Fél hatkor a kisfiam felébredt, átmentem hozzá visszaaltatni. Végig szopizott a várandósságom alatt, így cicivel altattam vissza akkor is. Nem volt hatással a dolog az összehúzódásokra, ugyanúgy hatpercesek maradtak. Miután a kisfiam visszaaludt, visszamentem az ágyamba és próbáltam pihenni. Hét után ért haza a férjem, neki szóltam először, mondtam, hogy gyorsan aludjon sokat, mert ma szülünk - persze nyilván azonnal el tudott aludni. Én nyolc előtt felkeltem, mert már nem esett jól feküdni, kimentem kávét csinálni magamnak. Közben csöndben csodálkoztam, mert a kisfiam 7 körül szokott ébredni, és anyukám is mélyen aludt még. :-)

Nyolc után végül felébredt a kisfiam, mentem reggeli szopiztatni - és ekkor a szopi hatására négypercesekké rendszeresedtek az összehúzódások, és jobban is fájtak. Felkeltünk, és mondtam anyukámnak, hogy ne készüljön haza, mert ma meg fog születni a baba.
Felhívtam Edinát, hogy nem kell ugyan rohanni, de azért készülődjön lassan. Javasolta, hogy zuhanyozzak le, lássuk, mi lesz. A zuhanyzás után háromperces összehúzódásaim lettek, és egyre erősebbek. Visszahívtam Edinát, hogy ez a helyzet, induljon el szerintem.

Az összehúzódások szépen egyre erősebbek lettek, sétálgattam, amikor jött a következő, akkor letámaszkodtam valahova. Próbáltam a labdát, de szörnyű volt, egyáltalán nem esett jól azon ülni. Végül az ágy szélére ültem és a radiátorra támaszkodtam többnyire. Behúztuk a függönyöket, mécseseket gyújtottunk, áthúztuk az ágyat - a hullámok között semmi bajom nem volt. Az összehúzódások alatt a légzésemre koncentráltam és befelé figyeltem... Negyed 11 körül kértem a férjemet, hogy hívja fel Edinát, kérdezze meg, mikor érnek ide. Akkor már csak öt percnyire voltak innen.

Jöttek, de mintha itt se lettek volna, a szó legjobb értelmében. Senki nem zökkentett ki, senki nem vizsgált, senki nem zavart meg, senki nem mondta, hogy hol tartunk, mit csináljak és hogyan, és nem is volt szükségem erre. Kaptam borogatást a hasamra (ebben a nagyfiam (21 hónapos) is aktívan közreműködött ), masszázst a derekamra és pár halk, biztató szót. Rengeteget tudtam profitálni Nandu könyvéből, így pont annyira tudtam, mi a helyzet, amennyire szükségem volt rá, a többit pedig csak éreztem.

Már jó ideje nem néztem az órát, csak hagytam, hogy alakuljanak és kibontakozzanak a dolgok. Aztán egyszer csak elfolyt a magzatvíz, Edina mondta, hogy szép tiszta. Valahol az agyamban felsejlett, hogy ez általában a kitolás előtt szokott megtörténni. Ekkor már egészen az ágy szélén ültem, azaz inkább guggoltam, a férjem tartott hátulról, így volt kényelmes (nekem legalábbis, neki tuti nem ). Aztán éreztem, hogy máshogy jönnek a hullámok és máshogy veszem a levegőt és tudtam, hogy ez már akkor a kitolási szakasz. Edina gátmasszázst végzett, és néha biztatott, hogy pihenjek az összehúzódások között, amit meg is tudtam tenni, illetve hogy ne akarjam "erővel" megtartani a babát, hagyjam csak visszacsúszni, ha úgy van. Aztán volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy a következő nyomásnál ki kell jönnie a babának... És akkor ki is bújt, nem tudom, nem emlékszem, hogy hány nyomásra. Edina azonnal a mellkasomra tette a picit, aki egyáltalán nem sírt, tökéletesen nyugodt volt és minden csodálatos volt. <3 Anyukám behozta a nagyfiamat is gyorsan, akivel éppen ebédeltek ekkor. :-)

A köldökzsinórt csak később vágta el a férjem, és ezután született meg a lepény. Semmi gátsérülésem nem lett, csak egy kis karcolás.

Annyira csodálatos volt minden, annyira nyugodt, annyira természetes, hogy el se tudom mondani. Mindenki ilyen szülést és születést érdemelne... <3

Hát így érkezett közénk Konor Szíriusz, 2017. február 19-én 12:11-kor, 3350 grammal és 56 centivel. <3

Menyhárt Mónika