Drága Ella!

Bár biztos vagyok benne, hogy te élénken emlékszel megszületésed perceire, engedd meg, hogy elmesélje Neked Anya, úgy, ahogyan azt Ő látta.

Nagyon fáradt voltam. Nagyon. De nyugodtan mentem neki az éjszakának, mert azt vélelmeztem, hogy nem pont a kiírás napján jössz a világra, mint ahogy ez csak 5%-ban szokott megvalósulni. Éjfél körül, mikor elaludtam, azt hittem, hogy hosszasabban alhatok majd. Éjszaka 1.18-perckor keltem fel az első fájásra, és hogy előre szaladjak kicsit, nem sokkal azután, hajnali 5.06 perckor láttad meg a napfelkeltét először. De hogy mi történt a kettő között, elmesélem.

Az első fájást 9 perc múlva követte a második, majd 6 perc múlva a harmadik, majd újra 6 perc eltet a következőig, utána már csak 5 perc, vagy annál rövidebb ideig tartottak a fájások. Ez idő alatt megindult egy tisztulási folyamat is, fél órán át jártam a wc-re. Biztos voltam az első fél órában abban, hogy ma már a karomban tarthatlak. Voltak napokkal előtte jósló fájásaim, de éreztem, hogy ez valami más. Hívtam a bábánkat Béres Edinát, aki el is kezdett készülődni és elindulni hozzánk. Bevallom, volt egy kisfokú félelmem, hogy nem érnek majd ide időben, de ez a félelem szülés napjára fokozatosan köddé vált, ami részben annak is köszönhető, hogy bizton tudtam, sokkal inkább szülnék egyes egyedül is egy út széli bokorban, mint egy kórházban, ahol a dominó elven alapulva egyik felesleges beavatkozás szüli a másikat. Ehhez mérten úgy voltam vele, az csak plusz ajándék, ha nem egyedül leszek ezen a napon. Nyugodt voltam, de közben egyre jobban fájt. Egy dolog tudott megnyugtatni igazán: Apa jelenléte. Oly annyira jó volt, hogy szerette volna előre kinyitni a lenti lépcsőház ajtót, hogy a bábák gond nélkül bejuthassanak majd, de nem engedtem, hogy elmenjen. Több percig tartott, mire megbeszéltem magammal, hogy most el fog távolodni tőlem pár pillanatra. Így is lett, így feljutottak hozzánk a bábák, Edina és Király Ági, hívásunk után kb 40 perccel, egyidőben érkeztek. Ekkor már intenzívan ringatóztam a hálószobai ágyunk szélén. Ringatott a fájdalom, én meg hagytam magam. Még egy pisilés lehetőségét felkínálva, kifutottam a wc-re, utána viszont már egy lépésnyi energiám sem volt. Olyan gyorsan érkeztek a fájdalmak, hogy csak két gondolatra jutott időm gondolati szinten: "de jó lenne egy kis Michael Jacksont hallgatni", "jó lenne kimenni a fürdőszobáig, és beleülni egy nagy kád vízbe". De ahelyett, hogy ezeknek hangot adtam volna, inkább a fájások közötti pihenésre fókuszáltam. A fájások még intenzívebbek lettek, így elindult - rám nem jellemző módon - az instrukciók kiosztása. Soha, senkitől nem kértem ennyi mindent, mint szülésem utolsó szakaszában. 3 fő, 6 kéz. Mindent mozgósítottam és kihasználtam. A fájások kizárólag úgy voltak elviselhetőek, ha a testem lent, a végtagjaim pedig a levegőben vannak, tartani viszont nem tudtam őket a fájások alatt, így folyamatosan tudósítottam, próbáltam miliméter pontossággal tolmácsolni testem vágyait. Ennek köszönhetően a fájások sokkal elviselhetőbbek voltak. Az egyik pozitúra, ami most bevillan, hogy én fekszem a hátamon, lábaim és kezeim fent - mintha négykézláb állnék, csak fordítva, a mennyezetet látom épp - két kezemmel Apa két kezét szorítom, Ági jobbról a térdem alatt tart és a jobb lábfejemet a másik kezével, Edina pedig ugyan ezt teszi a bal oldalamon, de nem teljes szimetriában, volt, hogy Edinát megkértem, hogy engedje lejjebb 5 cm-el a bokámat, vagy Ágit, hogy melegítse közben a kezével a lábfejem. Erre Ő fel is kínálta, hogy húz rá egy zoknit, de úgy éreztem, hogy kizárólag a bőr érintését vagyok képes és hajlandó elfogadni csak. 

A kitolási szakasz egyik legmeghatározóbb emléke az, amikor azt éreztem, hogy átvette az irányítást valami és nem engedelmeskedik nekem a testem. Nagyon fájt, fáradt voltam, és nem volt már energiám 2-3 toló fájás közepettén, emiatt tehetetlennek éreztem magam. Edinának is szögesztem nyöszögve a fájás közben a kérdést, hogy "MIT CSINÁLJAK?!", amire határozott instrukciót vártam, ami segít majd. Megkaptam tőle a leghatásosabb választ: "Engedd, hogy történjen!" Ezt annyira nyugodtan és természetesen mondta, hogy ezt hallva, teljesen el is tudtam lazúlni, elillant az akkori hirtelen méreteket öltő fájdalmam. Tudtam előre, hogy a következő fájás során újra fel fogom tenni ezt a kérdést, reménykedve, hogy újra ugyan azt mondja majd, ami újra ellazít, és újra múlasztja majdani fájdalmaimat majd. Így is történt minden, - "MIT CSINÁLJAK?!" - "Engedd, hogy történjen!" - "NE BESZÉLJ!!!" - kértem Őt nagy hirtelen. Nem tudhattam előre, hogy adott pillanatban épp a csend lesz az, ami a legjobban segít. Minden kimondott betű felerősítette a fájdalmamat. Minden esetre először működött :))))

A vége hosszabbank tűnt, talán csak azért, mert a nyak köré tekeredett köldökzsinór miatt beindult egy liftezés, csak 1-1 milimétert tudtál előre haladni. Párosult is ehhez egy olyan érzés, hogy "hiába nyomlak, nem haladunk". Aztán egyszer csak előkerült a gátmetsző olló, amit Edina bőszen elkezdett be betadinozni. Hatott! Az ágyon fekvés, térdelés, négykézlábra állás után, ekkor már a földön guggolva nyomtam, miközben Apa tartott az ágyon térdelve a hónom alatt és amikor megláttam az ollót, tudtam, most komolyan kell vennem a következő nyomást. Sikerült is megelőznünk a gátmetszést, szépen kibújtál Ella! A következő pillanatban már az ágyon feküdtem hagyatt, és te hasaltál a hasamon. Kicsi voltál. Parányi és csúszós. Pindur és púder fehér színű, enyhén lilás árnnyal. Ekkor a köldökzsinór még összekötött minket, amit nagy sokára Apa vághatott el, miután már a pulzálás megszűnt. Mind hárman kicsit kimerülten, de boldogan feküdtünk az ágyon. Köszönjük, hogy megérkeztél hozzánk!

Sutus Anett