Couvade-szindróma

Couvade-szindróma... hát persze! -kiáltott fel hangosan, ahogy megszokott mozdulattal az ismerős kanyar után az ötödik sebességbe kapcsolt. Nem értette hogy lehetséges, hogy ez eddig nem jutott eszébe, ahogy azt sem, hogy ha eddig nem, akkor viszont miért pont most, amikor ez a káprázatos kárminvörös alkonyati pompa a szeme elé tárult az országút végén. Az autó engedelmesen repítette hazafelé, mintha csak erre a megnyugtató felismerésre várt volna ő is. Bár igaz ami igaz, a hirtelen meglepetéstől kis híján eltévesztette a letérőt a hazafelé vezető úton. Azonnal megrohanták az egyetemi előadások emlékei, miközben fülébe csengtek a docens asszony szavai, amint féloldalasan az asztalon ülve erről beszél, egyik lábával a földre támaszkodva, másikkal lazán az asztalon ülve. Színes kendő a nyakában, tüsi haja néhol rakoncátlanul, néhol engedelmesen mered az égnek."..

A Couvade-szindróma a várandós anyához közel álló személyekre jellemző pszichoszomatikus tünetcsoport, amelyben az illető a várandóshoz hasonló tüneteket, jellegzetességeket produkál." 

Jól emlékezett arra a kétségbeesett telefonhívásra. Nyár volt és épp főzéshez készült. A zöldségeket pucolta, amikor megszólalt a telefon.

-Nem tudom mi van velem, rettenetes állapotban vagyok! Azt hittem az előbb, hogy elfolyt a magzatvizem, de hisz' még csak félidőnél járunk. Rám tört egy szörnyű reszketés, alig kapok levegőt. Jaj, Istenem, mi ez, mi lehet ez?! Még sosem volt velem ilyen! Szörnyű halálfélelmem van! Ugye nem lesz a babának semmi baja, ugye nem, ugye nem?! - zihált kétségbeesve Juli a vonal túlsó végén. Néhány perc után egyértelművé vált, hogy Julinak pánikrohama volt, amely, mint heves tornádó söpört végig rajta, de amilyen sebesen jött, olyan hirtelen távozott is. A további hetek eseménytelenül teltek, a baba szépen növögetett, a gyötrő állapot többé nem ismétlődött. 

Juli és Ő a továbbiakban teljesen el is feledkeztek erről az epizódról. A várandósság rendben haladt előre a maga útján. Kis híján télbe simult már az ősz, mígnem aztán egy éjjelen Juli azzal hívta fel, hogy induljon Hozzá, mert hamarosan szülni fog. Nagyon zaklatott volt szegény, nehezen kapkodta a levegőt. A hangszíne, a félelemtől remegő hangja a hónapokkal azelőtti beszélgetés hangulatát idézte. Azt mondta hogy ez ugyanaz az érzés, mint akkor nyáron egyszer. Szörnyen reszket, alig kap levegőt, halálfélelme van. 

Hajszálpontosan tudta miről beszél Juli. Egy időben, sok sok évvel azelőtt módjában állt kiismerni az alattomos pánikroham nevű szörnyet. Szinte kivétel nélkül mindig lesből támad. Váratlansága és kiszámíthatatlansága a legfőbb fegyvere, már ezzel is kétségbeejtő kínokat okozva áldozatának. Nincsenek szokásai és nincs jellegzetessége. Törvényszerűségei meg még annyira sem. Számtalan formát képes ölteni, amelyeket nem átall használni, egytől egyig. Az elszenvedő alany válogatott-, pokoli gyötrelmet él át, ezerféle testi manifesztációban. Sokan civilizációs problémának mondják és rengetegen szenvednek tőle. Akinek van, nehezen kapcsolódik másokhoz, mert rendszerint azzal a szent meggyőződéssel él, hogy a többieknek, "akik jól vannak", "akiknek egyszerűbb az életük", "akik kevésbé csődtömegek, mint Ő", "akiknek rendezettebbek a körülményeik" egyszóval bárki másnak, aki nem az Ő bőrében van, ilyen problémája nincs, nem is lehet és soha nem is volt. Emlékezett rá, hogy Ő is pont ugyanezt élte meg akkor régen, még gyerekfejjel. Segítséget kérni nem tudott. Egyedül szenvedett tőle. Félt, hogy ilyen szörnyű rossz dolog biztos csak azokkal fordulhat elő, akik rosszak. Ezért se mondhatja el senkinek, hiszen még azt gondolnák róla, hogy Ő rossz. Pedig Ő jó. Egész biztos volt benne, hogy Ő jó. Csak azt nem tudta, hogy akkor hogy történhet ez meg mégis.

u g y e  n e m  f e le j t e t t é l  e l ? !

Azonnal tudta, hogy ez itt a régi forgatókönyv a pánikroham nevű szörny előadásához. Amiről azt hitte, hogy vége, hogy soha többé nem látja, amiről úgy tudta, hogy hosszú évek kitartó munkájával miszlikbe szaggatta, porrá zúzta, elégette, és páros lábbal ugrált a maradék porszemeken. De azt is azonnal tudta - lám-lám, az évek, meg a rutin-, hogy honnan kell előkapni azt az egy oldalt az emlékek közül, amire a saját könnycseppjeivel jegyezte fel annak idején a túlélés lehetséges lépéseit. A szorítás azonnal enyhült, újra tudott mély lélegzetet venni. A tüdeje újra és újra megtelt friss levegővel, a szíve őrületes kalapálása is szépen lassan csillapodni kezdett. Az órára nézett. A jelek szerint mindössze pár perc volt ez a borzalom, pedig időtlen időnek tűnt onnan bentről. Nem engedte meg magának, hogy azon gondolkodjon, hogy került ide most ez az egész. Nagy hirtelen belekapaszkodott abba az elsőként felmerülő gondolatba, hogy biztos a tegnap esti film, amely oly' nagy hatást gyakorolt rá, amely gondolatban visszahozta a fiatal kamasz éveit. Az éveket, amelyekre mindent összevetve is jó visszagondolni még akkor is, ha az önfeledt boldogság kart karba öltve járt a pánikrohamokkal akkoriban.

Néhány nappal később került azonban csak a helyére a legutolsó mozaikdarab, amellyel aztán le is zárult Julival közös történetük. Pontosan akkor, amikor a hetvenkétórás vizitről autózott visszafelé ugyanazon az úton és egy kanyar után az ötödik sebességbe kapcsolva a távolban meglátta az eget a maga kárminvörös, méltóságteljes pompájában...