Bármit szabad

Írtam már Edinának egy spontán szerelmetes levelet, s gondoltam írok kicsivel később is, átgondoltabban. Aztán kiderült, nem is olyan egyszerű nekem erről az egészről úgy igazán átgondoltan írni. Két születéstörténetem van, az egyik egyre sötétebb lesz az idő múlásával, a másik meg egyre színesebb és megnyugtatóbb.

Edina, nekem nagyon jó volt szülni veled, veletek. Mondom ezt én, aki nincs oda ezért az egész szülés dologért, egyszerűen nem fér a fejembe. Félek tőle, mert fáj, szörnyen fáj. De ez annyira jó volt, amennyire csak jó lehet nekem. Nagyon hálás vagyok, hogy részem lehetett ebben az élményben. És hogy Lucának része lehetett benne.

A kórházban szülés nem volt klasszikusan katasztrofális élmény, csak nyomokban. Gátmetszés nem volt, oxitocin igen, vajúdhattam vízben, de egy ponton csak felkerültem az ágyra. Amint Luca megfogant, elöntött, hogy én ezt még egyszer nem. Edinát nem igazán kerestem, ajándékba kaptam, a gondviselés hozta elém kiszámíthatatlan hullámzásával. Ezí így sziruposnak tűnhet, de tényleg így érzem. Nagyon hálás vagyok ezért, ez a találkozás nagy ajándék. Az a mondata is, hogy a jó dolgok is, a rossz dolgok is jönnek, mennek. "Elmúlik." Jó, hogy te jöttél, Edina! (Na, csak szerelmes levél lesz ez is.)

Soktestvéres családból jövünk mindketten a párommal, sok a különbözőség. Az volt bennem, hogy Luca úgyis más lesz, mint Blanka. Így kicsit első szülésre készültem. Olyan tapasztalatlannak is éreztem magam, Edina végtelen türelemmel mondott el mindent újra, amit a szülésfelkészítő után akár tudhattam is volna. Az utolsó hónapban elkezdett fájni a derekam, és aztán lassan minden mozgáshoz szükséges alkatrészem a derekam és a térdem között. A végére már például erősen bicegtem, nehéz volt felállni is. Olyan beláthatatlan volt, hogyan lesz erőm a szüléshez. De közben megnyugtató volt, hogy ezt lehet majd itthon - ugyanis hanyatt fekve, felhúzott lábakkal (ahogy a kórházi ágyon kell feküdni) fájt a derekam a legjobban. Aztán mikor Zsófi nővérem kedvesen visszaírt, hogy persze, ott lesz, minden egyenesbe került, és egy héttel a kiírt dátumhoz képest Luca elindult.

Volt mindenféle fantáziám, és gondolatom, milyen lesz. És ugyan időről időre tudatosítottam magamban, hogy aztán máshogy alakulhat minden, mégis ott motoszkáltak. Az egyik, majd ez a baba biztos lassabb lesz. Blanka olyan megállíthatatlanul jött a kórházi frusztrációk ellenére, majd itthon biztos jobban előkerülnek olyan lelki gubancok, amitől hosszú lesz a folyamat. S vártam nagyon a muskotályzsályát, az de jó lesz. Meg hogy a szülés szakaszaiba (amikről annyit beszéltünk a felkészítőn) milyen jól lehet majd kapaszkodni, most majd tudni fogom, hol tartok. Gondoltam én...

No, hát ez a baba is jött feltartóztathatatlanul. Mármint az valahogy fel sem merült, hogy ezt a folyamatot bármi megakasztaná. Ment a maga útján. És olyan jó volt, hogy lehetett minden úgy, ahogy akart lenni. (Tudom, azt mondod, Edina, hogy mi vagyunk ügyesek. Lehet, de azért aki szült kórházban, az tudja, hogy nem. Ti hagytátok, szerettétek volna, hogy mi ügyesek legyünk.) Reggel 6-kor kezdődött, 11 előtt egy perccel kibújt Luca. Nekem már másfél óra elteltével kiabálnom kellett. Még gondolkodtam is, hogy ez de gáz, nekem már most kiabálnom kell, ez korai még - de ez csak egy futó gondolat volt, mert nem volt mit tenni, kiabáltam. Ugyanilyen volt minden gondolat - csak jöttek, mentek, de igazából hessegetni sem kellett őket, egynek sem volt maradása. Átsuhant rajtam például az is, hogy de sok ez a három bába. Nem volt sok. Egyrészt mert három macska volt csak, puha talpon, ám ugrásra készen, másrészt be volt hunyva a szemem, nem is érdekelt, ki van ott. Edinát hallottam magam körül mindig, az jó volt nagyon. Egyrészt annyira felszabadító úgy szenvedni, hogy bármit mondhatok. Hogy minden jajgatásomra jön az őszinte, együttérző válasz, hogy igen, ez nagyon rossz, de azt is mondja sokszor, hogy minden szuperül halad és ügyesek vagyunk. Olyan jó volt ezt hallani, amikor végre lecsengett egy elviselhetetlen hullám. De olyan hihetetlen is volt néha. Tényleg?! Most haladtunk? Mert a szakaszokból én nem érzékeltem semmit. Egy iszonyatosan erős fájás, aztán nagy csönd. Mély és hosszú, lehetett pihenni, lelkileg készülni a következőre. A külvilág inkább csak attól szűnt meg, hogy az elviselhetetlenség fokozódott, és egyre jobban akartam készülni a következő hullámra. Az egyéb reményekről - hát nekem a muskotályzsálya nem jött be, hiába vártam... (Ez milyen érdekes - volt néhány dolog, amit vártam, amikre számítottam, és nincs hiányérzetem, hogy ezek mégsem úgy alakultak, így is annyira sajátom a történet, ami aztán kikunkorodott...)

Aztán meg, hogy bármit szabad. Egy barátnőm kérdezte, hogy nem éreztem-e, hogy nem mondhatom, mit szeretnék. Nem, eszembe se jutott. Azt éreztem, hogy bármit mondhatok, bármit csinálhatok, mindent komolyan vesznek a körülöttem lévők, mindent úgy csinálnak, hogy nekem jó legyen. Még mondta is többször Edina, hogy keressem csak a helyem, hogy jobb (és persze nem akadt fent rajta, hogy replikáztam, nekem sehogy! De ha esetleg felmásztam volna a kéményre, akkor Edina bizonyára alázatosan mászott volna utánam töprengve, hogy fogja elkapni a babát, ha közben kapaszkodik is... de azt is megoldotta volna valahogy, az biztos.) És lehetek bármilyen, az el van fogadva, nem csak el van fogadva - meg van tartva, körben van ölelve. Mintha velem Luca bármit megcsinálhatott volna (úgy született, ahogy akart), én meg a bábákkal bármit megcsinálhattam volna (úgy szülhettem, ahogy akartam).

Nekem anyukámmal volt csak ennyire erősen ilyen élményem, mint Edinával. Hogy nem feltétlenül hasonlítunk, de elfogad olyannak, amilyen vagyok, elfogadja, bármit mondok, csinálok, és csak akkor szól, ha nekem vagy a babámnak bajom lehet. És ez is jó érzés volt. Hogy tudtam, hogy figyel, nem csak a szívével, mindenhogy, és hogy szól. Nekem nem kell gondolkodnom, hogy minden okés-e. Nem is gondolkodtam. (Nem akartam kórházba menni, persze, de engem megnyugtatott, hogy ha mégis menni kell, akkor valaki ott van velem, aki ezt pontosan látni fogja.) Többen kérdezték utána azt is, féltem-e közben. Egy picit se. Én a kórházban annyira féltem, rettegtem, végig azt gondoltam, hogy itt valami nagy baj van. A többiek viselkedése alapján. És most nem. Azt éreztem csak ("csak"), hogy ez nagyon (- ez a nagyon inkább egy tetszőleges káromkodással behelyettesítendő, a hitelesség kedvéért) szar. De az se jutott eszembe, hogy meg fogok halni (erre is számítottam a felkészítő alapján, bár nem vágytam rá :-)). Vagy hogy bajunk lehet. Nekem, akinek ritkán megy ki a fejéből a mulandóság. Az volt az eszemben, hogy ezt ki kell bírni. Hogy ez egy földönkívüli iszonyat, de nem igazi halál, inkább olyan nagyon erős élet, annyira intenzív, hogy már-már halál. Mintha csak körbe értünk volna.

Még biztos sok részlet kimaradt, olyan sűrű az egész, meg nem is tudok mindenről mesélni... de azt hiszem a lényeg benne van. Hogy Edina, nagyon köszönöm, ez így jó volt. Nagyon hálás vagyok neked, érted. Hogy vagy, hogy vagy nekünk. És azért meg főképp, hogy éppen téged kaptalak bábának. Köszönet a szintén boszorkányos közvetítőknek. Ölelés.

                                                                                                                                               Eszter