Angyallány (Nóri) 

Ádi elmúlt már kilenc hónapos, és még mindig nem ment vissza a hasam a korábbi méretére. Nem voltam ezzel megelégedve. Huszonnégy éves voltam, feszes testű, fiatal nő. A régi, jól bevált módszerhez folyamodtam. Minden nap hasizomgyakorlatokat fogok csinálni, és rövidesen szép lapos hasam lesz újra, gondoltam én. A hasizomgyakorlatok azonban - a korábbiaktól eltérően - nem érték el a kívánt hatást. Más furcsa dolog is történt. Nem értettem, mitől van már harmadik vagy negyedik napja bélmozgás a hasamban, ráadásul mindig ugyanazon a helyen. Picike kis felszálló buborékok. Mit ehettem?

Karácsony első napján szüléshez mentünk Ágival. Abban a szakaszban érkeztünk, hogy nem volt még szükség ránk, a másik szobában várakoztunk. Elmondtam neki, mi van velem mostanában. Azt kérdezte, nem lehet-e, hogy babát várok. Á, dehogy, mondtam. Hiszen a kizárólagos szoptatás alatt nincs peteérés. Ádi kilenc hónapos, gyönyörű, fejlett, nagysúlyú baba, szinte alig fogad el mást az anyatejen kívül. Na jó, nézzük meg azért.

A méhem csaknem köldökmagasságig ér, 19-20 hetes méretű. Nem hiszek a fülemnek. Szívhangot keresünk, és egyszer csak meghallom a saját fülemmel. Tényleg van! Itt van benn! Itt van bennem! Kis drága. Fel nem tudom fogni. A másik szobából gratulál a pár, akikhez jöttünk. Innentől egy lebegő, teljesen elvarázsolt állapotba kerülök. Alig bírom ki estig. Mesélem Zotyának, hogy kisbabát kaptunk karácsonyra. Félidős lehet.

Hamar eltelik a maradék félidő. Jól vagyok a bőrömben, nagyon. Vivaldi és a Négy Évszak átszövi a várakozást. Nagyon jólesik hallgatni. Elképzelhetetlen, hogy lehet majd még egy gyermeket annyira szeretni, mint Ádit.

Május elejétől esténként vannak már jósló fájások. Időnként beerősödnek. Ági javaslatára lefekvés előtt iszom egy fél pohár bort, hogy csituljon ez az aktív méhtevékenység. Mindig használ. Jó lenne, ha még maradna benn egy kicsit ez a kisbaba és növögetne még, mielőtt kibújik.

Egy este aztán az utolsó fél pohár bort öntöm a ki az üvegből a pohárba. Átsuhan a gondolat a fejemen, hogy ez biztos jelzésértékű, de elhessegetem. Reggel arra ébredek, hogy ezek a jósló fájások valahogy nem maradtak abba. Zotya kérdezi, hogy menjen dolgozni, vagy ne menjen. Mondom, menjen csak nyugodtan. Ádi születéséből kiindulva, ha lesz is ma valami, az leghamarabb este lesz. Ádival kettesben maradunk. Erzsi nénit várjuk, hogy jöjjön érte.

Gyönyörű tavaszi nap van, jó idő, meleg. Felhívom Ágit, hogy jelezzem, valami lesz ma, de még nem kell jönni. Csak mondom, hogy tudjon róla. Azt mondja erre, hogy akkor ő most villámgyorsan elviszi a gyerekeit az óvodába és rohan hozzám. Letesszük a telefont, fel vagyok háborodva. Miért nem érti, hogy még nem kell jönni? Még nem szeretném. Egyelőre jó így. Majd szólok, ha kell.

A kontrakciók jövögetnek, szelíden, rendszeresen. Beágyazok, szellőztetek. Zotya elég gyakran hív, hogy mi újság. Mondom, minden rendben. Nem kell hazajönnie még? Mondom, nem kell. Erzsi néni megérkezik. Hangtalanul tesz-vesz, segít Ádi körül. Közben látja a szeme sarkából, hogy meg-megállok már a fájásoknál. Egyszer csak azt kérdezi, hogy tud-e még nekem bármit segíteni azon kívül, hogy villámgyorsan elindulnak és békén hagynak. Intek a fejemmel, hogy nem. Kikísérem őket a kapuig. Látom Ádit, ahogy ül a babakocsiban, hosszan néz utánam, én őutána. Elönti az érzés a szívemet, hogy valami most véget ér és új kezdődik. Ebben a minőségünkben most láttuk egymást utoljára.

Ahogy sarkon fordulok és belépek a lakásba, elemi erővel törnek rám a kontrakciók. Mintha csak erre vártam volna. Még pislákol bennem a racionalitás, úgy gondolom, hogy ki kell raknom a tűzhelyre a fazekakat, amiben majd a borogatáshoz melegítik az én drága segítőim a vizet. A megvalósításig már nem jutok el.

Bevillan sok kép. Például egy olyan szülés, ahol a tágulási szak vége felé a lány ököllel ütötte az ajtófélfát fájdalmában. Arra gondolok, most én is üthetném, nem látná meg senki. Nem ütöm. Különben is, hol vagyok én még attól a fájdalomtól. Zotya hív közben, jöjjön-e. Nem, még nem kell. Tudom, ha hívom, öt perc alatt hazaér.

Újabb kép villan be. Megint egy másik szülés, vagyis több is. Olyanok, ahol a fájdalomtól való félelem megakasztotta a folyamatot. Láttam, hogy félnek, nem akarják, le is állt. Újabb elképesztő kontrakció borít el. Ki akarom próbálni, milyen, ha én ezt itt és most nem akarom. Nem működik. Ezt az óriási erőt nem érdekli, hogy mit nem akarok. Médium vagyok. Rendelkezik a testemmel. Használja arra, amire való. Mesterien használja. Alárendel, bekebelez, megadom magam.

Szinte már egybefüggőek a kontrakciók. Ismerős érzés érkezik, ilyen a múltkor is volt: ebbe itt és most én bele fogok halni, itt egyedül, de mindegy is most már, csak történjen. Eszembe nem jut, hogy talán ugyanott tarthatok, mint a múltkor, amikor ezt éreztem. Hívom Zotyát, INDULJON. Azt mondja, de hát két perce beszéltünk és akkor azt mondtad, ne jöjjek. Igen, most viszont azt mondom, INDULJ!

Megreped a burok, elönt a tiszta magzatvíz. Hívom Ágit, azt mondja, szerinte próbáljak lefeküdni, nagyon magasan volt még a baba feje a legutóbbi vizsgálatnál. Hallom a telefonban, hogy szirénázva jön.

Letesszük, próbálok ledőlni, de ugyanazzal a mozdulattal már pattanok is fel, térdelésbe, ezt parancsolja a testem, nem lehet mást csinálnom. Érzem, hogy nyomnom kell. A gátamhoz nyúlok, még nem érzek semmit, de már itt is a következő. Kis fejecske domborodik bele a tenyerembe, fantasztikus érzés. Érzem, hogy elfordul, és már bújik is ki a teste.

"Itt vagy, Te drága, megjöttél! Isten hozott! Nagyon sírsz, kicsi babám, mi a baj? Persze, biztos fázol. Ugyan meleg van itt, de azért Neked mégis hűvös. Még az ablak is nyitva maradt a reggeli szelőztetés óta a nagy sietségben. Vajon hogy üljek le az ágyra, mit tegyek magam alá, nem tudok felállni, hogy elérjem a papírvattát a pelenkázón, még össze vagyunk kötve a köldökzsinórral."

Egyik kezembe fogom kicsi babámat, felállok, itt a papírvatta, most viszont meg az a gond, hogy nem tudom fél kézzel feltépni a zacskót. Eltart egy-két percig még mindent elrendezek, leülünk. Ágit hívom. Azzal a kérdéssel veszi fel, hogy megszületett? Mondom, igen. Azt mondja, jó, akkor kikapcsolom a szirénát.

A pár perces Nóri baba kezdi abbahagyni a sírást, nézelődik. Zotya robban be. Szinte magán kívül van az eseményektől. Ahogy nyitotta a kaput, csak azt hallotta, hogy sír egy újszülött, Ági kocsija sehol, amíg be nem ért a lakásba, azt se tudta élek-e, vagy halok-e. Amint meglát Nórival a karomban, teljes önkívületi állapotban kezdi hajtogatni, hogy megszültél? Egyedül megszültél? Nagyon büszke vagyok Rád! Nagyon büszke vagyok Rád! És én boldog vagyok! A szerelmem büszke rám! És én is magamra.

Még öt perc és Ági és Andrea is megérkeznek. Arra gondolok, ez a nő fantasztikus. Hogy tudta, hogy jönnie kell. Ő rögtön elindult, ahogy beszéltünk, tudta, érezte, hogy jönni kell. Már a vajúdó hangjából felismeri, mikor kell jönni, még ha az mást is mond. Neki volt igaza, pedig hogy haragudtam érte. Még így is lekéste.

A lepény is hamarosan megszületik. Boldogan zuhanyozom. Elégedett vagyok, büszke vagyok magamra és az én kicsi lányomra. Nagyon jók vagyunk mi együtt.

Be kell menni a gyermekkórházba. Nincs semmi baj, csak óvatosságból. Nóri ajak- és szájpadhasadékkal született és a súlya se nagy. Ez egy olyan körülmény, ami néhány napos intézeti ellátást tesz szükségessé. Meg kell tanulnom, hogy kell őt szoptatni, hiszen ez nem hétköznapi helyzet, sok gyakorlást igényel. Műteni csak később lehet, ha nagyobb lesz a súlya.

Tíz napig ingázom a kórház és az otthon, egy néhány napos és egy 14 hónapos baba között. Nehéz időszak, de rengeteg erőm van hozzá, szinte meg se kottyan. Együtt töltöttük a nyarat, boldogságban, kétgyermekes családként. Megtapasztaltam, hogy van még hely az én szívemben bőven, szeretni egy újabb gyermeket.

Szeptember közepén aztán, egy náthás betegség után az én kicsi Nóri lányom általános állapota romlani kezdett. Gyermekorvosunk azt mondta, hogy nem tudja, hogy mi van vele. Azt tudja csak, hogy ami Nórival van, az, az ő tudásán felül áll. Sajnos, nem tud segíteni. Addig is nagyon kedveltem őt és bíztam benne. De ettől kezdve még jobban. A szakmai nagyság és hozzáértés fokmérője számomra, ha valaki ismeri a saját kompetenciahatárait és fel is tudja vállalni azokat. Személye számomra egyet jelent a biztonsággal és a hitelességgel. Köszönöm neki, hogy mellettünk állt azokban az időkben.

Nóri kórházba került, az intenzív osztályra. Zotyával felváltva voltunk mellette, illetve otthon, Ádival. Nóri állapota folyamatosan romlott, rengeteg vizsgálatot végeztek rajta, és nem találtak semmit, sosem derült ki, mi volt a baja. Lélegeztetőgépre került, nem tudta a kis fejét felém fordítani, de a szeme sarkából folyton nézett, ott vagyok-e, ott állok-e az ágy mellett. Láttam, hogy szenved, hogy nem jó neki már itt. Hang nélkül sírt.

Egy hét kellett ahhoz, hogy könnyek között a fülébe tudjam súgni, menj, ha akarsz. Repülj el, kismadaram, ha úgy jobb Neked. Elmondhatatlanul nehéz volt. Megvárta, amíg eljutottam ide, nem sürgetett, pedig tudom, szíve szerint ment volna már hamarabb.

Az utolsó napon együtt voltunk nála Zotyával, sok órán át. Rettegtem a pillanattól, hogy Zotya egyszer csak azt mondja, elmegy haza. Pontosan tudtam, hogy ezt várja az én kicsi Kincsem. Kettesben szeretne lenni velem még utoljára. Hogy úgy mehessen, ahogy jött.

Zotya alighogy hazaért, már hívtam is telefonon, hogy kicsi lányunk elrepült az angyalokhoz.

Így történt. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék Rád és a négy évszakra, amit együtt töltöttünk, drága, gyönyörű rózsaszálam. A szívemben, a zsigereimben örökre itt maradt az illatod, a hangocskád, a bőröd bársonya. Nagyon sokat kaptam Általad és nagyon sokat tanultam Tőled.

Ma lennél 15 éves, Angyallány. Köszönöm, hogy én lehettem az anyukád.

Szeretettel: